Amikor megpillantottam a pozitív tesztet, emlékszem, a kezébe nyomtam a mellettem vigyorgó pasimnak, és fel-alá járkáltam a lakásban. Aztán sírtam. Aztán telefonáltam. Aztán megint sírtam.
Gyerekkoromtól készültem erre a feladatra. Kislányként 7 gyereket álmodtam meg (6 lány, 1 fiú), és abban a hitben éltem, hogy én leszek a tökéletes anya. Meg feleség. Meg minden. Azt gondoltam, elég a szép nagy, családi ház, a megértő és mosolygós férj, a kedves szavak, az ölelések mindehhez. De akkor, amikor ott van előtted feketén-fehéren, hogy gyereked lesz, valahogy a rózsaszín felhők elillannak, és nem marad más benned, csak a kétely. Minden mondatod, gondolatod, vágyad, hitvallásod, érzésed, ami 26 éved alatt benned volt, megkérdőjeleződik.
Már a legelejét elcsesztem. Mert nem vagyok abban biztos, hogy jó embernek szülök. Pontosabban: jó apa lesz, de társként is jó? 10 hónapja vagyunk együtt, amiből én az első hónapokat nem is éltem meg kapcsolatként, szakítottunk vagy 3x, és egyfolytában veszekedünk. Kíméletlen velem, rámutat a hibáimra, és azokat ki is mondja. Lusta vagyok, nem pakolok el magam után, szeretek aludni, pihenni, utálok mosogatni, hajtogatni, porszívózni, vasalni. 48 órát dolgozom egy héten, 12 órás munkanapokra bontva, ami azt jelenti, hogy alig vagyok otthon. Ő velem ellentétben a klasszikus napi 8 órás munkaidőt élvezi, és folyton arról panaszkodik, hogy mennyi tennivalót hagyok hátra, neki.
Szóval így élünk, mi. Ebbe a bizonytalan, kaotikus, rendszertelen, olaszos helyzetbe csöppent bele Ő. Néha még most sem értem, miért minket választott. Mi a célja? Hogy engem megneveljen, apát meg lelazítsa? Vagy már megint naiv vagyok?
A fogantatására óramű pontossággal emlékszem, ahogy arra az önfeledt, felelőtlen pillanatra is, amikor azt gondoltuk, nem lehet baj abból, ha egyszer nem… Pedig de. Annyira nem vettem komolyan, hogy ez velem megtörténhet, hogy a nyugisan vedeltem a pezsgőt szilveszterkor, pár napra rá pedig mosolyogtam azon, amiért 8 boltot képes voltam végigjárni csirkemájért, merténaztakarokenni, holott évente max. 1x vagyok képes lenyelni, és azon se lepődtem meg, hogy leestem a lépcsőn. Valahogy elhessegettem a gondolatot, legyintettem, és ráfogtam a náthára, meg a fáradtságra. De akkor ott, a teszttel a kezemben, hirtelen rámszakadt a felelősség súlya. Innentől nincs több cigi. Alkohol. Semmi durva szex. Stressz se. Át kell vedleni anyukába, önmagamat félrerakni, és gyorsan bepótolni azt, ami eddig kimaradt: rohanás a gyógyszertárba terhesvitaminért, magnéziumért, átkutatni a netet, azon belül is a gyakori kérdéseket, hogy ilyenkor mi a teendő. És várni.
Várni, várni…
Arra a pillanatra, hogy megpillantsam Őt. Ott benn, a pocakomban. 6 hetes volt, még csak egy pötty volt a petezsákban, akiről nem lehetett tudni, megmarad, vagy elmegy, növöget, vagy sem.. Emlékszem, a nőgyógyászhoz menet rám tört egy rakat kétség: mi van, ha az egészet csak beképzelem? Ha nincs is ott semmi? Ha nem engem akar?
Utóbbi érzést fokozta a sok görcs. Ami pont olyan volt, mintha meg akarna jönni. Nem számított, hogy hajnali 3-kor, vagy épp délben tört rám, a vége mindig ugyanaz volt: futás a wc-re, megnézni, hogy elment-e. És nem. Napról napra megerősödött a hitem benne, hogy ő tényleg engem akar. És nem véletlenül választott. Nem akar elmenni, kapaszkodik rendesen, erősen, ahogy kell.
Észrevettem, hogy féltem őt. Még csak egy apró pici pötty, egy kis sejtecske, de már óhatatlanul is a hasamat fogtam, ha aludtam, ha valaki nekem akart jönni, őt védelmeztem a kezeimmel. Alig vártam, hogy véget érjen az első 12 hét (amiből majd a fele gyakorlatilag úgy telt el, hogy észre sem vettem), hogy fellélegezzek abban a tudatban, oké, most már megmarad. De aztán leesett. A 12. hét után újabb izgulás jön, ami napról-napra csak nő majd, és ez a szülés után csal fokozódik, hisz nekem kell őt életben tartanom. És mikor óvodába, iskolába megy, vagy épp a barátaival bulizni, akkor is aggódni fogok. Mindig lesz miért. Onnantól, hogy a kezemben tartom a tesztet, rajta a + jellel, már nemcsak a terhességem ténye lett pozitív, hanem az is, hogy innentől, mindig lesz +1 okom aggódni. Érte.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: